3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Dél-Dakota

 

Magánrepülővel repültek Dél-Dakotába – Raphael és Cyn, valamint a testőreik. Cyn személyes csapatát Elke és Robbie, a volt zöldsapkás alkotta, aki a nappali testőre és barátja volt. Kedvelte Robbie-t. Megjárta vele együtt a poklot, és ezt a köteléket nem lehetett egykönnyen félredobni. Raphael csapata természetesen sokkal nagyobb volt. Nem mintha nem tudta volna megvédeni magát, de a vámpírok nagyon nagyra értékelték a külsőségeket, ami azt jelentette, hogy Raphaelnek megfelelő biztonsági személyzettel kellett utaznia.

Juro természetesen velük volt, hiszen ő volt Raphael biztonsági főnöke. Cyn remekül kijött Juróval. A nagydarab japán vámpír volt az egyetlen Raphael belső köréből, aki amellett érvelt, hogy mindent elmondjanak neki a merénylő becsapására irányuló tervükről tavaly márciusban.

Jared is velük volt, de ő már más tészta volt. Cyn legszívesebben teljesen figyelmen kívül hagyta volna, de Raphael hadnagyaként állandóan a közelben volt. És tudta, hogy a köztük lévő bizalmatlanság zavarja Raphaelt, ezért igyekezett udvariasan viselkedni.

Három terepjáró várta őket, amikor leszálltak Rapid Cityben, amely a legközelebbi repülőtér volt, amely képes volt fogadni Raphael Learjetjét. Lucas a járművekkel együtt sofőröket is biztosított, de mivel mindannyian hiperparanoiásszemélyiségek voltak, Juro azonnal lecserélte Lucas embereit a sajátjaira. Nem meglepő módon Lucas emberei felkészültek erre az eshetőségre is, és mindannyian beültek egy negyedik járműbe. A csapat vezetője egy kicsit tovább maradt ott, felajánlva, hogy visszavezeti őket Lucas birtokára, amit Juro elfogadott. Cyn elvégezte a házi feladatát, és tudta, hogy Lucas a semmi háta mögött lakik, így egy vezető jó dolog volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Juro ne ellenőrizne mindent kétszeresen.

Raphael a háromból a középső terepjárójukhozkísérte Cynt, ami eléggé kiszámítható volt, ha valamelyik rosszfiú azt tervezné, hogy elkapja Raphaelt útközben. De aztán, ha bármelyik rosszfiú megpróbálna rajtaütni Raphael konvoján, akkor néhány meglepetés érné őket. És nem a vidám fajtából.

Juro becsúszott a volán mögé, és Cyn elrejtette a vigyorát, amikor a férfi azonnal átprogramozta a műszerfalba épített navigációs rendszert. Ujjai vámpírsebességgel suhantak át a képernyő billentyűzetén, miközben kicserélte a Lucas emberei által már betáplált adatokat. Bizalom a barátok között, gondolta magában Cyn. Igazán megható volt.

Jó tempóban haladtak, miután maguk mögött hagyták a várost. Nagyon kevés autó volt az úton. Az egyetlen fényt a majdnem telihold adta a fejük felett, az egyetlen hangot a gumik surranása, és az elülső ülésen ülő Jared vagy Juro időnkénti mormogása jelentette. Cyn visszasüllyedt Raphael kényelmes ölelésébe, a szeme szinte magától lecsukódott. Az utazás előtti napok váratlanul sűrűek voltak. Két nappal ezelőtt abban a szerencsére ritka örömben volt része, hogy részt vehetett a Leighton FamilyTrustot irányító jogi csapattal tartott nagyszabású megbeszélésen, amelyen természetesen a nagyszülei és az apja is részt vettek. Cyn általában az egyik ügyvédre bízta a szavazatát, akiben megbízott, amikor ilyen dolgokról volt szó, de ez a bizonyos megbeszélés megkövetelte a jelenlétét. Az apját látni különösen stresszes volt, mivel az még mindig dühös volt amiatt, hogy Raphael tavaly kivásárolta alóla a Karcher-birtokot. Meg volt győződve arról, hogy Cynnek köze volt hozzá, és a lány azt feltételezte, hogy közvetve így lehetett, hiszen az apja ő iránti érdektelensége volt az, ami ösztönözte Raphaelt, hogy megvegye. De az igazság az volt, Karcher vagy sem, nem sok közös volt benne és az apjában. Szóval volt az a bájos találkozás, aztán számos más üzleti ügy, amelyeket mind nappal kellett elintézni, és persze Raphael továbbra is igényt tartott rá az éjszakai órákra, ami nem volt éppen nehéz. De ez azt jelentette, hogy nagyon keveset aludt, és ahogy száguldottak a sötét éjszakában, az ismerős hangokra elszenderült.

Az ismerősség megszakadása volt az, ami felébresztette. Hirtelen felült, teljesen felébredve, minden érzékszervét riadóztatva próbált rájönni, mi változott. A biztonságiak egyik terepjárója a mellettük lévő sávban haladt, majd elsuhant mellettük, amikor a terepjárójuk felgyorsult, és a biztonságiakjárműve visszahúzódott a helyére mögöttük. Cyn elkomorulva hajolt előre, hogy kinézzen az első ablakon. Két terepjáró haladt előttük, az egyikben Lucas emberei, a másikban pedig a sajátjaik. Most már csak egy volt, ami azt jelentette, hogy a fenyegetés, bármi is volt az, hátulról érkezett.

– Mi folyik itt? – kérdezte senkitől sem konkrétan.

Jared volt az, aki válaszolt neki.

– A követő jármű úgy véli, hogy követnek minket.

– Ki van előttünk?

– A mi embereink. Lucas csapata visszahúzódik, hogy ellenőrizze az ismeretlent.

Cyn megfordult, hogy hátrafelé bámuljon, de nem látott semmit, még fényszórókat sem. A telihold fénye mellett a vámpírsofőrök mind lekapcsolták a lámpáikat, de mi van a hívatlan látogatójukkal? Feszülten próbált meglátni valamit, a keze automatikusan a 9 mm-es Glockhozcsúszott, amely a szokásos válltokban lapult, és úgy érintette meg, mint egy szerencsét hozó talizmánt. Bár ő nem igazán a szerencsében hitt. Az ő hitvallása az volt, hogy felkészültnek kell lennie, és szét kell rúgnia a seggeket.

Raphael keze a nő combjához ért, az ujjai könnyedén megszorították. – Tudják a dolgukat, lubimaya!

Cyn egy boldogtalan grimaszt vágott, de hátrébb húzódott, és a férfihoz simult.

– Tudom – mormogta. – Ez nem jelenti azt, hogy nem aggódom.

– Máskülönben nem te lennél.

Cyn elfintorodott, nem volt benne biztos, hogy ez az elképzelés tetszett neki. De úgy tett, mintha megnyugodna, miközben mohón hallgatta az anyósülésen zajló suttogó beszélgetéseket, és azt kívánta, bárcsak neki is lenne saját fülhallgatója.

Végre Jared megfordult, hogy azt mondja: – Elmentek, uram. Bárki is volt az, látta, hogy reagálunk, és átvágott a terepen. Fény nélkül.

Fény nélkül. Ez azt jelentette, hogy...

– Vámpírok? – kérdezte.

– Nem feltétlenül. A hold fényesma éjjel, és a helyiek elég jól ismerik a terepet ahhoz, hogy sötétben közlekedjenek, és sikeresen elrejtőzzenek.

– Szóval a mieink elvesztették őket?

– Lucas emberei, de igen.

Raphaelre pillantott, de a férfi nem tűnt különösebben nyugtalannak mindezek miatt. Úgy tűnt azonban, hogy megérezte a lány kételyeit, mert egy apró mosolyt villantott rá, és így szólt: – Teljesen megbízom Lucasban, Cynem! Bárki is volt ez, Lucasnak semmi köze hozzá.

– Akkor kinek volt?

– Ezt majd megbeszéljük Lucasszal, amikor megérkezünk!

Cyn nem volt különösebben elégedett a férfi válaszával, de tudta, hogy ez a legtöbb, amit kaphat. És el kellett ismernie, hogy ezen a ponton nagyon kevés mást tehetnének. Boldogtalanul üldögélt az ülésen. Raphael átkarolta, és Cyn feltételezte, hogy vigasznak szánta. Talán működött is volna, ha nem küzdött volna sikertelenül egy vigyorral. A lány belekönyökölt, mire a férfi halkan kuncogva feladta a harcot.

A nő felsóhajtott, eléggé biztos volt benne, hogy sosem sikerül visszaaludnia.

– És milyen nagyszerű álmom volt – motyogta.

– Mit csináltunk?

A lány rámosolygott a férfira.

– Miből gondolod, hogy benne voltál?

– Te mondtad, hogy nagyszerű volt. Feltételeztem, hogy ez azt jelenti, hogy én is benne voltam.

A lány hangosan ciccegett. – Micsoda egód van.

Megvonta a vállát. – Hát persze. Szóval, mit csináltunk az álmodban?

Cyn kifejezéstelenül nézett rá, aztán a szemét forgatva azt mondta: – Mit gondolsz?

A férfi felnevetett, és szoros ölelésbe húzta a lányt, megkapaszkodva benne, amikor egy olyan mély kátyúba zuttyantak, hogy az egész terepjáró oldalra dőlt.

– Jézusom, kilyukadt a kerék?

– Ez csak Lucas elképzelése a biztonsági zónáról.

Az út egy rövid ideig még egyenetlen volt, aztán kisimult, majd egy fehér kerítés tűnt fel látszólag a semmiből, amely úgy csillogott a fényszórókban, mintha iránymutató lenne ahhoz, ami utána következett. Kiderült, hogy az egy nagy istálló volt, amelyet a távolban fehér kerítéssel körülvett karámok vettek körül. Cyn áthajolt Raphaelen, hogy jobban lássa.

– Lovak?

Raphael végigsimított a nő hátán, és bólintott.

– Lucas tenyészti őket.

– Szépek – mondta a lány, amikor közelebb értek. Kihúzta magát, és Raphaelre nézett. – Te lovagolsz?

– Elfelejted, hogy hány éves vagyok, Cynem. Egy farmon nőttem fel, még a belsőégésű motor feltalálása előtt.

– Ez nem jelenti azt, hogy lovagolsz, öregem! Talán egy homokfutót vezettél, vagy valami ilyesmit.

Raphael lassan végigsimított az egyik ujjával a lány arcán.

– Te aztán élvezed a fenevad bökdösését, lubimaya! Azt hiszem, ezt a beszélgetést majd később folytatjuk – morogta, és a szeme csillogott az erőtől. – Amikor kettesben leszünk.

Cyn nagyot nyelt, amikor pillantása találkozott a férfi ezüstös tekintetével. Raphael soha nem bántaná őt, de néha elfelejtette, mekkora hatalommal bír. És igaza volt, imádottincselkedni vele. De ez részben azért volt, mert olyan erőteljes volt. Mindenki állandóan a szolgálatára állt, és ő úgy érezte, kötelessége, hogy alázatban tartsa. Nos, oké, nem alázatban. Raphael sosem lenne alázatos, de azért cukkolta, hogy emlékeztesse az emberségére.

Előrehajolt, és beleharapott a férfi alsó ajkába, lenyalva a vért, miközben a nyelvét Raphael szájába csúsztatta, és lassú, érzéki csókot adott neki.

– Már alig várom – suttogta a lány.

Raphael tekintete forró volt, ahogy visszanézett rá.

– Szeretlek, Cynem!

– Én is szeretlek, Raphaelem!

Ebben a pillanatban a terepjáró egy utolsó lendületes kanyart vett, és a látóterükbe került Lucas főépülete. Egyértelműen modern építmény volt, de igyekeztek erős délnyugati ízt belevinni az általános Craftsmanstílusba. A ház egy domboldalba épült, így alacsonyan állt, de a tető magas és csúcsos volt, vörös cseréppel és tetőablakokkal. A tetőablakok szokatlan látványt nyújtottak egy vámpír otthonában, de talán Lucas szerette nézni a csillagokat és a holdat, vagy csak egyszerűen tetszett neki a látvány. Az építmény szinte aranyszínben ragyogott a sötét éjszakában, mindezt a táj művészien elhelyezett lámpákkal való megvilágításával. A bejárati ajtó kinyílt, amikor megérkeztek a házhoz, még világosabb téglalap alakú fényt vetítve a lépcsőn lefelé, és egyenesen arra a helyre, ahol megállt a terepjárójuk.

– Uram?– szólalt meg Jared az anyósülésről, és anélkül, hogy kimondta volna, azután érdeklődött, hogy Raphael készen áll-e a kiszállásra.

– Add ki a parancsot, Jared! – mondta Raphael.

Jared bólintott, majd néhány szót mormolt a Bluetooth-mikrofonjába. A két, biztonságiakkal teli terepjáró ajtajai egyszerre pattantak ki, és kiözönlöttek Raphael vámpírjai, biztonsági falat alkotva a lépcsőn felfelé, egészen a nyitott ajtóig. Ez nem a szokásos viselkedésük volt, és ez meghazudtolta Jared korábbi biztosítékát, miszerint nem kell aggódni a követő jármű miatt. Cyn éppen akkor lazította meg a Glockja biztonsági szíját, amikor Jared kinyitotta mellette az utasoldali ajtót. A férfi felpillantott, röviden a nő szemébe nézett, majd hátrébb állt anélkül, hogy felajánlotta volna a kezét, hogy segítsen neki. Okos vámpír. Először is, Cynnek nem volt szüksége segítségre, hogy kiszálljon egy kibaszott terepjáróból, másodszor pedig akkor sem fogadta volna el a kezét, ha felajánlotta volna. Tudta, hogy ez kicsinyes dolog, de mindig is jó volt a haragtartásban, és úgy látszik, ez továbbra sem változott.

Raphael szállt ki mögötte, a karja a lány dereka köré csúszott. Cyn magában elvigyorodott a birtoklási vágy megnyilvánulásán. Lucas nemcsak Raphael barátja volt, hanem őrülten szerelmes is volt Kathrynbe, az újdonsült FBI-os szeretőjébe. De ha ezekről a fickókról volt szó, a birtoklási vágy nagyjából mindent felülmúlt, még akkor is, ha nem volt rá szükség.

– Raphael!– Lucas örömteli kiáltására Cyn felpillantott, és meglátta a Síkvidéki Területek Urát, aki a saját biztonsági csapata kíséretében várakozott a bejárati ajtó mögött. Cyn a szemét forgatta. Elég biztonsági őrvolt itt ahhoz, hogy egy kisebb háborút indítsanak.

A testőreit figyelmen kívül hagyva, Lucas széles vigyorral az arcán lépett ki a verandára. El kellett ismernie, hogy a férfi egy jóképű ördög. Természetesen nem olyan jóképű, mint Raphael, de hát az ő személyes vámpírlordja szokatlanul szép volt. Ámbár Lucas is nagyon vonzó volt a fekete hajával és a szinte aranyszínű szemével. Sajnos, amennyire Cyn a rövid ismeretségük alapján meg tudta állapítani, Lucas kedvenc időtöltése Raphael csipkedése volt, ami az ő kedvenc időtöltése volt. A lány pokolian nehezményezte, ha valaki kisajátította az őt megillető szerepet. Hogy Raphael miért tűrte ezt, nem tudta, bár az előző találkozásukkor az volt a benyomása, hogy a két hatalmas vámpír között szinte apa-fiú viszony alakult ki.

– Lucas! – Raphael üdvözlése sokkal visszafogottabb volt, mint Lucasé, bár előrébb lépett, hogy fogadja a másik vámpír ölelését, és odáig ment, hogy viszonozta egy rövid öleléssel.

Elengedve Raphaelt, Lucas kitárt karokkal fordította nevető tekintetét Cyn felé, de a lány figyelmeztető pillantást vetett rá. Nem volt egy ölelgetős típus.

– Lucas! – morogta Raphael, hozzátéve a saját figyelmeztetését.

– Lucas, a vendégeink még alig érkeztek meg! Légy jó!

Sok szerencsét hozzá, gondolta magában Cyn, majd kezet nyújtott a magas szőke nőnek, aki egy lépéssel hátrébb állt Lucas jobboldalán.

– Te bizonyára Kathryn vagy – mondta.

A nő elvigyorodott. – Te pedig Cynthia.

– Cyn – javította ki azonnal. – Alig vártam, hogy...

Lucas hangosan megköszörülte a torkát, és félbeszakította: – Raphael, ő itt Kathryn Hunter, életem szerelme.

Kathryn a szemét forgatta, de elmosolyodott, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megrázza Raphael kezét. – Megtiszteltetés, uram! Lucas nagyon sokat mesélt Önről!

– És csupa jót – tette hozzá Lucas.

– Biztos vagyok benne – mondta Raphael szárazon, majd Kathryn felé fordította a figyelmét. – Örvendek, Hunter ügynök!

– Ó, szólíts Kathrynnek, kérlek! Ne legyünk ceremoniálisak! Lucas azt mondta, hogy itt mindannyian barátok vagyunk.

– Jól mondod, acushla– mondta Lucas –, és teljesen igazad van. Elnézést kérek, hogy nem jöttem ki üdvözölni Önt, atyám, de a biztonsági embereim kifejezetten dühösek voltak az idefelé vezető úton az Ön nyomába eredő árnyék miatt. Az emberei is, ahogy hallottam. Jöjjön be, viselkedjünk civilizáltan. Te is, Jared. És Juro, te pedig látványosan nézel ki, mint mindig.

Juro nem szólt semmit, csak felmordult mélyen a torkából.

Ez előre láthatóan megnevettette Lucast, aki megfogta Kathryn kezét, és bevezette őket a házba.

Jared és Juro kíséretében Cyn és Raphael követte őket. Cyn kíváncsian nézett körül, kíváncsi volt, vajon a belső tér is tükrözi-e a szép külsőt, és nem csalódott. A délnyugati stílust követve a padló csempézett volt, és a dekoráció többi része is ezt a témát követte. Elhaladtak egy hatalmas, nyitott szoba mellett, amely úgy nézett ki, mint egy férfibarlang, hatalmas síkképernyővel, több játékkonzollal és egyéb elektronikai eszközökkel. Cyn felismerte a szoba funkcionalitását, mert nekik is volt egy ilyenjük Raphael malibui birtokán. Itt lógtak a vámpírok, amikor nem voltak szolgálatban, de nem is hagyhatták el teljesen szabadon a birtokot.

Lucas elvezette őket a szoba mellett, balra fordult egy folyosón, amíg el nem értek egy dupla ajtóhoz, amely egy másik tágas szobára nyílt, ezúttal nyitott gerendás mennyezettel és egy nagy kőkandallóval, amelyben vidáman lobogott egy jó nagy tűz. Cyn automatikusan megindult a meleg felé, és mosolyogva üdvözölt egy másik jóképű vámpírt, aki közvetlenül a szobában várta őket, és kifejezetten diákszövetségi fickónak tűnt a kifakult farmerjában és fekete pulóverében.

– Természetesen ismered a hadnagyomat, Nicholast – mondta Lucas, és Cyn bólintott, mert emlékezett rá a Raphael Grand Junction-i házában tartott eligazításról a merényletkísérlet után.

– Nicholas – nyugtázta Raphael.

– Üljetek le – mondta Lucas, és egy pár párnákkal teli kanapéra mutatott, amelyek egymással szemben álltak egy gyönyörű, művészien sérült fából készült dohányzóasztallal szemben.

Kathrynegy megtorló pillantást vetett Lucasra, és módosította az ajánlatot: – Kérlek, foglaljatok helyet!

A férfi válaszul megragadta a derekát, és cuppanós puszit nyomott az arcára. – Mihez kezdenék nélküled, Katie-m?

– Azt hiszem, erre mindannyian tudjuk a választ – motyogta Nick, és Kathrynelnevette magát vele együtt.

Lucas figyelmen kívül hagyta a szóváltást, lerogyott a kanapé egyik végére, és kényelembe helyezkedve kinyújtotta hosszú lábait, bakancsos lábfejét a nehéz dohányzóasztalra téve.

Raphael kicsit óvatosabban leülve elfoglalta a kanapé másik végét, és szétnyitotta a bőrdzsekijét, miközben a párnáknak dőlt. Cyn elismerően nézett rá. Úgy nézett ki, mint valaki egy fényes magazin címlapjáról, és azt kívánta, bárcsak kettesben lennének, hogy végignyalhassa az egyik oldalát felfelé, és a másikat lefelé. A férfi fekete szemének pillantása felemelkedett, hogy találkozzon az övével, forró szándékkal. A nő ferde mosollyal nézett rá, amit aférfi kacsintással viszonzott. Egy ígéret későbbre.

– Ülj ide mellém, Cyn! – mondta Kathryn, magára vonva a figyelmét, miközben leült a szemközti kanapéra. – Így hallhatjuk, amit akarunk, és kizárhatjuk, amit nem.

– Megsebeztél – mondta Lucas, drámaian a szívéhez kapva. – Azt hittem, minden szavam zene a füleidnek.

– Az álmaidban – mormogta vissza. – Gyere, Cyn! Van sütim és kávém, ha kérsz. Ha inkább...

– A kávé nagyszerű lenne – biztosította Cyn. Kigombolta a kabátját, mielőtt leült volna, így könnyen hozzáférhetett a fegyveréhez. Persze, Lucas barát volt, és igen, Jared és Jurois itt voltak, hogy gondoskodjanak a biztonságról, nem beszélve arról, hogy maga Raphael is teljesen képes volt megvédeni magát. De Cyn irányításmániás volt, különösen, ha Raphael biztonságáról volt szó, és nem tudta nem észrevenni a Kathryn kabátja alatt is árulkodó dudort.

– Micsoda páros vagyunk – ismerte be Kathryn, miközben kávét töltött. – Egy gyilkosokkal teli szobábanmi azon aggódunk, hogy megvédjük őket.

– Jó meglátás – értett egyet Cyn, miközben kortyolt a forró koffeinből. – De úgy tűnik, nem tudom megállni.

Kathryn felsóhajtott. – Én sem.

– Észrevettem a lovakat, amikor jöttünk – mondta Cyn, témát akarva váltani. Szerette Raphaelt, de ébren töltött óráinak nagy részét vámpírokkal töltötte, és üdvözölte a lehetőséget, hogy valami másról beszélgethessen. – Raphael azt mondja, Lucas tenyészti őket, de te is lovagolsz?

– Fiatalabb koromban sokat lovagoltam, de már évek óta nem tettem. Azóta kezdtem újra, mióta találkoztam Lucasszal.

– Éjszaka lovagolsz?

Kathryn bólintott. – Muszáj, nem igaz? A lovak azonban hozzászoktak, és az ösvények jól ki vannak jelölve. Miért? Te lovagolsz?

– Attól tartok, igen. A különböző idomárjaim úgy vélték, hogy egy megfelelően nevelt fiatal nőnek tudnia kell ezt.

– Idomárjaid?

– Így hívom a dadák és magániskolák igazgatóinak sorát, akik a nevelésemért feleltek.

– A szüleid...elmentek?– kérdezte Kathryn halkan és együttérzéssel telten.

Cyn bólintott. – Határozottan elmentek, de nem úgy, ahogy gondolod – válaszolta, igyekezve távol tartani a keserűséget a hangjából. – Anyám hároméves koromban elment, és soha többé nem nézett vissza, és azt hiszem, életem első két évtizedében még száz szót sem váltottam az apámmal. Szegény kis gazdag lány, mi? De legalább nem esek le, amikor lovagolni próbálok.

– Akkor el kellene mennünklovagolni – mondta Kathryn, udvariasan befejezve Cyn gyerekkorának témáját. – A hét nagy részében szolgálatban vagyok. Az éjszakáim szabadok, de a szabadnapjaimat a hétvégi nagy chicagói felfordulásra tartogatom. Holnap viszont szabadnapos vagyok, és jó lenne a változatosság kedvéért napsütésben lovagolni.

– Az jó lenne, de hadd ellenőrizzek valamit!

Cyn elővette a mobilját, és benyomta Robbie gyorshívóját.

– Az éjszaka közepe van, asszony! Ajánlom, hogy jó okod legyen! – Robbie és a többi nappali őr már egy nappal korábban megérkezett, hogy készen álljanak Raphael érkezésére. Robbie és a többiek valahol a közelben aludhattak, bár még nem tudta pontosan, hogy ki hol van.

– Ezt kapom azért, mert megpróbálok kedves lenni? – viccelődött.

– Ezt hogy érted? – kérdezte óvatosan.

– Jesszus, tényleg ennyire rossz vagyok?

– Aludtam, Cyn!

– Jól van. Tudsz lovagolni?

– Ezért ébresztettél fel!?

– Robbie!

Felnyögött. – Igen, ó, csodálatos, lovagolok, az amerikai hadsereg jóvoltából és a túl sok idő miatt, amit a kibaszottsivatagban töltöttem.

– Kitűnő. Akkor holnap vedd fel a sarkantyúidat!

– Alig várom! Ez minden?

– Én is szeretlek.

– Igen, igen – hallotta a férfit morgolódni, miközben kikapcsolta a telefont.

– A nappali testőröm – mondta Cyn Kathryn kérdő pillantására.

– Van testőröd?

– Persze, neked nincs?

– Nem engedi – mondta Lucas, szemérmetlenül hallgatózva.

– Aktív FBI-ügynök vagyok – mondta Kathryn, Lucasnak címezve a szavakat, és türelmes hangja jelezte, hogy ez régi vita. A tekintete visszaugrott Cynre. – Nem lehet, hogy egy testőr kövessen, éjszaka pedig Lucas és az egész csapata velem van. Mi kell ennél több?

– Nekem kettő is van – mondta Cyn, és mogorva pillantást vetett Raphaelre. – Egy vámpír éjszakára – Elke a neve –, és Robbie nappalra. És ha Raphaelen múlna, egy egész csapat követne mindenhová. Szerinte egyedül bajba kerülhetek.

A szoba túloldalán Raphael szkeptikusan felhúzott szemöldökkel kapta el a nő tekintetét.

– Lehet?

– Oké, szóval lehetséges, hogy volt már egy-két alkalom.

Raphael felnevetett, mire a lány hozzávágott egy sütit. Persze a férfi simán elkapta, és visszadobta. Hülye vámpír.

– Mindenesetre – folytatta, élete szerelmére pillantva –, holnap szívesen lovagolnék, Kathryn, és Robbie tetszeni fog neked. Teljesen aranyos a zord külső alatt.

– Ezt megbeszéltük. Legyen délután, mivel egész éjjel fent leszünk. A naplemente korán érkezik ebben az évszakban, úgyhogy kettő körül találkozunk kint, ha nem gond.

– Remek. Így beavathatlak minden belső infóba anélkül, hogy nagy fülek lehallgatnának.

– Óóóó, titkos kézfogás dolog?

– Legalább – értett egyet Cyn, és csókot fújt Raphael felé, aki gonosz pillantásokat vetett rá.

 

* * * *

 

– Hagyd őket! – mondta Lucas Raphaelnek, és elutasítóan a konspiráló nők felé intett. – A legrosszabb, amit tehetnek, hogy pénzt költenek.

Juro szótlanul felhorkant, miközben Raphael szánakozó pillantást vetett Lucasra. – Sokat kell még tanulnod, barátom!

– Valószínűleg – válaszolta Lucas rendületlenül –, de beszéljünk inkább Chicagóról!

– Előbb beszéljünk az ellenségekről, Lucas – vágott közbe Jared. – Hányan tudtak Raphael érkezéséről, és miért akarna bárki is a nyomunkba eredni?

Lucas azonnal kijózanodott. – Bárcsak tudnám a miértet, de a hogyan nem olyan nehéz. Mivel a Tanács ülése és a területért való versengés egy időben zajlik Chicagóban, nyilvánvaló, hogy Raphael errefelé jön, a többiekkel együtt. És én nem titkoltam, hogy Klemens szerepe a Raphael elleni merényletben nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kiiktassam őt. A legtöbbek szemében ez azt jelenti, hogy mi ketten legalább szövetségesek vagyunk. Innen már csak egy kis lépés arra gondolni, hogy Raphael talán megállna, hogy találkozzon velem, hogy a nagy megbeszélés előtt konzultálhassunkKlemenshelyettesítőjéről. Pontosan ezt tesszük.

 – De ha már tudták, hogy idejövünk – erősködött Jared –, akkor miért követnek minket? Mit nyernek ezzel?

– Egy lehetőséget – mondta Kathryn a szoba másik végéből, bizonyítva, hogy a két nő jobban odafigyelt, mint Lucas hitte. – Talán tudták, hogy mindannyian jöttök, de alábecsülték, hogy mennyi biztonsági ember van veletek. Ha a csoportotok kisebb lett volna, ha például egyetlen járműben utaztok, egy RPG mindannyiótokat elintézhetett volna.

– Emlékeztess, hogy soha ne idegesítselek fel, acushla! – viccelődött Lucas.

– Ahhoz már túl késő – válaszolta kedvesen a lány.

– Kathrynnek igaza van – szólt közbe Cyn, Raphael szemébe nézve. – És ezt már korábban is mondtam. Elvakít benneteket a saját hatalmatok. Annyira hozzászoktatok, hogy ti vagytok a legrosszabb fiúk a harcban, hogy figyelmen kívül hagyjátok, milyen kárt tud okozni még egy gyenge ellenfél is a megfelelő fegyverrel.

Kathryn bólintott. – Nem azt mondom, hogy bárki is követett titeket, volt nála RPG. Csak azt mondom, hogy elérhetőek, ha megvannak a megfelelő kapcsolataid, és nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elsüss egyet.

– Szóval ki gyűlöl téged, Lucas?– kérdezte Jared.

– A lista hosszú és változatos – morogta Juro.

Lucas meglepett pillantást vetett a nagy vámpírra. – Becsapott a fülem? Ez valami vicc volt, Juro?

– Nem – vágott vissza Juro.

Lucas felnevetett. – Mindig is tudtam, hogy a kőkemény külső alatt szeretsz engem.

– Képes vagy megkomolyodni, Lucas?– kérdezte Kathryn.

A férfi felsóhajtott. – Nem tudom, miért feltételezitek, hogy engemgyűlölnek. Elvégre Raphaelt követték. Talán az egész a Középnyugat irányításáért folyó versengéssel függ össze. Nyíltan kiálltam Aden mellett. Ha valaki összeadná a kettőt a kettővel, akkor azt gondolná, hogy Raphael is Aden mellé állna. Talán valaki, aki a területet akarja, úgy döntött, hogy kiegyenlíti az esélyeket, mielőtt elkezdődik a kihívás.

– Azt hittem, nem számít, kinek a támogatását élvezik a versenyzők. Azt gondoltam, ez egyfajta túlélőverseny – mondta Cyn, és kérdő pillantást vetett Raphaelre.

– Szigorúan véve, Cynem, ez igaz. De nem ritka, hogy a Tanács egy vagy több tagja... megtisztítja a mezőnyt, mondhatnánk, egy támogatott jelölt számára.

– Csináltál már ilyet?

– Nem tettem, és rá kell mutatnom – mondta Lucashoz fordulva –, hogy semmi sem garantálja, hogy Aden fog nyerni. Több erős jelölt is van a versenyben.

– Ismerem Adent, uram. Ő lesz az, aki talpon marad.

– Megbízol benne?

– Ő az enyém – mondta egyszerűen Lucas. – Nem én alakítottam át őt, de több mint száz évvel ezelőtt esküt tett nekem, és soha nem hagyott cserben.

– De tud uralkodni? Ismered a helyzetet, Lucas! Tudod, mivel állunk szemben! Nem engedhetünk meg magunknak olyasvalakit, aki képtelen megtartani a területét.

Cyn minden nyomozói ösztöne felébredt és megremegett. A helyzetet, mondta. Milyen helyzetet?

– Aden már nagyon régóta irányítja helyettem St. Louist – mondta Lucas, válaszul Raphael kérdésére. – Ott tanyázott Klemens nyugati határán, szinte állandó betörésekkel kellett szembenéznie, és egy négyzetméternyi területet sem veszített annak a fattyúnak! Pokolian erős, és elég okos, amikor nem viselkedik seggfejként. Nem ő a világ legnyíltabb személyisége, de van egy közös múltunk. Az anyai szeretet kegyelméből, meg minden. Végső soron azonban sok időt töltöttünk együtt az évek során, és én megbízom benne.

– De...– mondta Raphael, és az arckifejezése azt mondta, hogy határozottan van egy de.

– A fiúnak gondjai vannak a nőkkel – ismerte el Lucas. – Nem bánja, ha megdugja őket...– Bűntudatos pillantást vetett a két nőre, és azt mondta: – Elnézést, hölgyeim!

– Mindketten ismerjük a szót – mondta Kathryn szárazon. – De hogyan lehetséges, hogy teolyasvalakivel lógsz együtt, aki nem szereti a nőket?

Lucas elvigyorodott, és kéjesen a nőre kacsintott.

– Azt mondtam, hogy nem bánja, ha ágyba bújik velük, és önkéntesekből sosem volt hiány erre. De ezen kívül... úgy gondolja, hogy alatta állnak, és hogy ott a helyük.

– Hmmm – mondta Kathryn elgondolkodva. – Úgy hangzik, mint a rossz anya szindróma. Azt hiszem, örülnünk kell, hogy csak vámpír, nem pedig sorozatgyilkos.– Tartott egy kis szünetet. – Ó, várjunk csak, ezek ugyanazok.

Cyn nevetni kezdett, és Kathryn is csatlakozott hozzá, miközben összeütötték a tenyerüket. A saját vámpírszeretőjükre néztek, osztozni akartak a viccben, de mindketten kifejezéstelen arccal bámultak vissza. Ami csak még jobban megnevettette a két nőt.

– Egy FBI-ügynök, Lucas? Tényleg?– mondta Raphael komoran.

– Ó, persze – mondta vontatottan Lucas. – Mert a tiéd otthon marad, és egész éjjel sütiket süt.

Cyn felnézett, miközben a könnyeket törölgette a szeméből. – Hé! Tudok sütit sütni!

Erre csak egy hitetlenkedő fintort kapott Raphaeltől, ami azzal fenyegetett, hogy újra kiakad. Megrázta a fejét, és visszafordult Lucashoz.

– Hol van most Aden?

– St. Louisban, de holnap már itt lehet.

– Rendben. Irántad való szívességből találkozom vele.

– Köszönöm, atyám! – mondta Lucas, és kecsesen talpra ugrott. – Addig is ez a ház a tiéd. Kathryn és én a tanyán maradunk, és megmondom Adennek, hogy holnap odakint találkozunk. Az sokkal diszkrétebb.

– Ez elfogadható – mondta Raphael. – De, Lucas – tette hozzá, a hangja hideggé és halálossá vált –, amint ez megtörtént, ki fogjuk deríteni, ki volt a nyomunkban, és miért. Mert ha vadászat lesz, én a vadász akarok lenni, nem pedig az üldözött.

Negyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Cyn megvárta, amíg Raphael lezárta mögöttük a liftajtót, aztán megfordult, és szemügyre vette a jól felszerelt hálószobát.

– Ez nem Lucas és Kathryn hálószobája, ugye?

– Nem – válaszolta Raphael, és ledobta a bőrdzsekijét egy szék háttámlájára. – Ez egy vendégszoba. Számít?

– Igen – mondta nyomatékosan. – Nem szeretek más hálószobájában aludni.

– Az enyémben aludtál.

– Annak idején – tisztázta, és nyugtalanul járkált a szobában.

A férfi felnevetett.

– Nem is volt olyan régen.

– Csak úgy érzem – mondta a lány szórakozottan.

– Sértésnek, vagy hízelgésnek kellene vennem?

– Válassz!

– Cynthia! – mondta Raphael. Nem használta túl gyakran a teljes nevét. A nő ránézett. – Mi a baj? – kérdezte.

Cyn egy hosszú pillanatig tanulmányozta, majd így szólt: – Mi az a helyzet, Raphael? Amikor Lucasszal beszéltél – tisztázta, amikor a férfi értetlenül ráncolta a homlokát. – Mondtál valamit arról, hogy ő megértette a helyzetet. Nos, én is meg akarom érteni! Miről van szó?

– Ah!

Cyn feszülten figyelte a férfit, visszatartotta a lélegzetét, miközben várta, hogy mi lesz a következő szava. Vajon válaszolni fog a kérdésére? Vagy hárítja egy könnyed tréfával, esetleg szexszel?

Raphael felvette a kabátját a székről, és felakasztotta a szekrénybe, majd leült. A lány tüdeje eléggé összeszorult ahhoz, hogy fizikai fájdalmat érezzen a mellkasában, amikor a férfi felnézett a fekete szemével, és azt mondta: – Ülj mellém, lubimaya!

– Jó állva is!

– Kérlek!

A lány kétkedve nézte a férfit, ajkai összeszorultak a torkát elszorító érzelmektől. De a férfi azt mondta, hogy „kérlek”, amit ritkán tett, így hát odasétált. A férfival szemben lévő székre akart ülni, de Raphaelnek más tervei voltak. Elkapta a nő kezét, és az ölébe húzta, majd ott tartotta, amikor a lány már kezdett felállni.

– Raphael! Komolyan beszélek!

– Tudom! Gondoskodom róla, hogy ne tudj elmenekülni, amíg be nem fejezem a mondandómat.

– Ennyire rossz a helyzet? – suttogta, és a mellkasa annyira összeszorult, hogy alig kapott levegőt a szavakhoz.

– Nagyon komoly, és igen, rossz, bár azt gyanítom, nem úgy, ahogyan te gondolod.

– Csak mondd el! – követelte, képtelen volt elviselni a feszültséget.

– Tudod, hogy az utóbbi időben szövetségeseket gyűjtöttem, kezdve Rajmunddal, bár természetesen a Lucashoz fűződő kapcsolatom sokkal régebbi.

– Voltak sejtéseim.

– Másoknak is, bár keveseken kívül senki sem érti a valódi indítékaimat. Az ellenségeim azt feltételezik, hogy egész Észak-Amerika fölé akarok kerekedni, hogy bábokat ültetek a többi terület trónjára, hogy rajtuk keresztül uralkodhassak.

– Én nem hiszem ezt. Valami másról van szó, de nem tudom, miről.

– Ez a legkritikusabb titok, Cynem. Nem lehet megosztani senkivel.

– Akkor miért mondod el most nekem?

– Mert majdnem elvesztettelek egy titok miatt, és semmi – se titok, se ember – nem fontosabb nekem nálad!

Könnyek gördültek végi Cyn arcán. A megkönnyebbülés könnyei, hogy a férfi nem fog hazudni neki, és a szerelem könnyei a szavaiban rejlő nyers érzelmek miatt. A férfi széles mellkasának dőlt, fejét a vállára hajtotta.

– Ne sírj! – mormogta a férfi, és szorosan magához ölelte. – Hallgass meg, és mondd el, mit gondolsz!

A lány szótlanul bólintott.

– A fenyegetés nem ezen a kontinensen van, hanem Európában. Nagyon sok idős vámpír él ott, olyanok, akik már jóval az átváltozásom előtt is éltek, és akik azért éltek túl, mert ravaszak és erősek voltak. Ők ugyanúgy uralják a területeket Európában, mint mi itt. De a területek kicsik és zsúfoltak, mert ezek az idős vámpírok túl sok gyermeket hoztak létre a múltban, amikor egy vámpírt még ilyen dolgok alapján ítéltek meg.

Ez a túlnépesedés nagyszámú erős és ambiciózus fiatal vámpírt hozott létre, akiknek nincs hová menniük. Nem akarnak többé az uraik igája alatt szolgálni, de nincs elég nyitott terület – vagy legalábbis nincs elég olyan lorddal, akit könnyedén legyőzhetnének –, és nincs olyan lakatlan vidék, ahová beköltözhetnének.

– Ide akarnak jönni – mondta Cyn a felismeréstől megdöbbenve, miközben kihúzta magát, és a férfira meredt.

A férfi bólintott.

– Észak-Amerikára néznek, és nyolc vámpírlordot látnak, akik hatalmas területet uralnak. Azt feltételezik, hogy ez gyengévé tesz minket, hogy egyetlen vámpír sem elég erős ahhoz, hogy ennyi mindent uraljon, és úgy gondolják, hogy felváltanak minket saját magukra. Nem egy vámpírt egy területre, hanem többet. Nem nyolc vámpírlord egész Észak-Amerikára, hanem huszonöt-harminc.

– És mi lesz veled? Mi lesz a többiekkel? Tényleg azt hiszik, hogy mindannyiótokkal felvehetik a harcot, és győzhetnek?

– Nem vagyok beavatva a stratégiájukba vagy a gondolataikba, csak a végső céljukba.

– Akkor mit fogunk tenni ezzel kapcsolatban? – követelte a nő.

Raphael elmosolyodott, és szorosan magához ölelte.

– Az én ádáz Cynem! Az első dolgunk, hogy folytassuk, amit elkezdtünk, hogy biztosítsuk olyan vámpírok felemelkedését, akikben megbízhatunk, akik velünk együtt fognak harcolni, és akik képesek megszilárdítani és megvédeni a területüket, ha háborúra kerülne a sor. Ezért is olyan fontos Aden kiválasztása.

– De te nem ismered őt.

– Ismerem Lucast, és bár ő úgy nézhet ki, mint aki nem veszi komolyan az életet, a valóság egészen más. Ha a túlélésről van szó, Lucas halálosan komollyá válik. És történetesen kiválóan meg tud ítélni másokat. Azt mondja, ez annak a mellékhatása, hogy jó az emberismerete – tette hozzá, és olyan undorodó grimaszt vágott, hogy Cynnek a téma komolysága ellenére is nevetnie kellett.

– A tehetsége valószínűleg az ellenkező irányban rejlik – biztosította a lány. – Ő egy szélhámos, ami azt jelenti, hogy meg kell értenie az áldozatait. Ez ugyanaz a képesség, csak másképp alkalmazva.

– Meséltem már, hogy Lucas és én hogyan ismerkedtünk meg?

Cyn a homlokát ráncolta a nem követhetőnek tűnő megjegyzésre.

– Nem – mondta.

– Úgy gondolta, hogy kirabolja a zsebemet, vagy ami még valószínűbb, hogy ellopja a táskámat. Akárhogy is, az úgynevezett emberismerete elég látványosan cserbenhagyta.

– Meglep, hogy életben hagytad.

Raphael megvonta a vállát. – Láttam benne valamit, valamit, amiről úgy gondoltam, hogy hasznát vehetem.

– Igazad volt?

Raphaelen volt a sor, hogy felnevessen.

– Ó, igen! Kihívás volt, de végül is megérte a fáradságot.

– Ha te mondod!Kathryn úgy tűnik, amúgy is kedveli őt.

– Ha már Kathrynről beszélünk, ne feledd, hogy ebből semmit sem oszthatsz meg vele! Ha Lucas úgy dönt, hogy megbízik benne, az az ő döntése, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy az ellenségeink megtudják, hogy tudjuk, hogy jönnek. Ez nem a Párok Klubjának a témája.

– Te tudsz erről?

– Édes Cyn – mondta, és gyengéden megpaskolta a nő fenekét –, mindenről tudok! Ezt mostanra már tudnod kellene.